Szufla 2016.08.06.

Megszakítjük TeenEQ program közvetítésünket ;) hogy beszámolhassunk nektek: önkéntesünk és futó nagykövetünk, Valter Éva, a mai napon sikerrel teljesítette a Szufla terep futó fesztivál 52 km-es ultratávját, 5 óra 50 perc futással. Íme Éva élménybeszámolója:
„Talán ez volt az első versenyem, ami előtt nem izgultam. Nem csak azért, mert futottam már 52 km-t (egyrészt a BSZM felkészülés során, mint edzőfutás, másrészt a BSZM-en, azt hiszem a 2. vagy 3. napon, ámbár azokat betonon futottam, és tudvalevő, hogy a terep futás mindig sokkal nehezebb, mint az aszfalton töténő futás, hiszen sokkal több energiát visz el a különféle felületeken, hepe-hupás talajon való egyensúlyozás, hogy elkerüld a sérüléseket, a dimbes-dombos, kanyargó terep is fárasztóbb, mint a sík aszfalt, és a különféle felületek: fű, gaz, süppedős homok, lovak felszántotta talaj, sárdagonya stb. is minde viszik az erőt, az energiát, több figyelmet igényelnek, óvatosságot, ezáltal lassítják is a futást. Bár az igaz, hogy ha nem töröd ki a bokád, akkor szerintem lábkímélőbb a terep az aszfaltnál, és a léleknek is kellemesebb egy tiszta levegőjű csodás tájon át futni, mint egy betondzsungelen, legalábbis ami engem illet :)
Szóval nem csak azért nem izgultam, mert már futottam ilyen távot, ha nem is terepen, hanem a TeenEQ programnak köszönhetően is. Annyit beszélgettünk, tanultunk, alkottunk, sütöttünk-főztünk a lányokkal, hogy nem jutottam el igazán a versenyre való lelki felkészülésig. Úgyhogy csak úgy odahullottam Szigethalomra ma reggel, és már csak ott kezdtem el izgulni :)
Tegnap még egy kicsit aggódtam, mert tegnap igazi kánikula volt, hogy hogyan fogom túlélni az 52 km-t ilyen hőségben. Az összes utlrafutós rendszer összeomlás: hányás, hasmenés, ájulás, rosszullét, remegés, szívproblémmák, amik akár a verseny feladására is kényszeríthetik az ember lányát, nagy melegben könnyebben előjönnek.
De a szerencse, mint mindig, most is hozzámszegődött :) Reggelre betört egy hidegfront, és az egész eget felhők borították, már Fóton is, és egész úton odafelé, egészen Szigethalomig. A férjem ismét velem tartott, hogy frissítsen és szurkoljon. Végtelenül jólesik, hogy hajlandó értem kora reggel felkelni, levezetni egy órát, viselni hideget, meleget, esőt, szúnyogokat, végigáll majd 6 órát, végigszurkolja az egész mezőnyt, tapssal és hangos ovációval fogad, biztat és büszke rám, és helyettem is gondolkodik, a verseny után pedig, amikor járni alig bírok, támaszom és segítőm, megetet, megitat, és hazaszállít :) Köszönöm!!!! :)
Tehát, a hőmérséklet 20 fok volt reggel, és mivel nem sütött a nap, tökéletes futó nap ígérkezett. Aggodalomra csak az adott okot, hogy a start előtt fél órával elég rendesen rázendített az eső a helyszínen. De képzeljétek el, hogy ismét az történt, mint a SPAR maratonon: amikor beálltunk a rajtzónába, kb. 80 mindenre elszállt, őrült ultrafutóval :) elállt az eső! Hihetetlen! :) És szinte egész végig maradt a borultkás idő, csak az utolsó 1-2 órára sütött ki a nap, de azt is viselni lehetett, mert a pálya 90%-a az erdőben, fák között vezetett, és csak pár méteres szakaszokra bukkantunk ki a napra. Az eső a fákról, illetve az égből még néha-néha egy kicsit szemergett, de ennyi eső igazából jól is esett. Felért egy frissítéssel! :) Úgyhogy mélységes hálám a szervezők sámánjának, vagy a kritikus tömegnek, mellyel ismét szinte ideális körülményeket teremtettünk a futáshoz :)
A Szufla fesztiválon 52 km-en, 21 km-en, 15 és 7km-en lehet indulni, egy rövid bevezető után az erdőbe vezet az út, és ot 6.xx km-es köröket futunk, az 52 km-eseknek 8 kört kell futnia, ami azért így előre egy kicsit lélekölőnek hangzik, de szerencsére nem volt olyan vészes :)
Az 52 km-eseket indították először, 8:00-kor, úgyhogy elég korán kellett ma kelnünk, én személy szerint fél 6-kor, hogy legyen időm egy frissítő zuhanyra, öltözködni, elkészíteni a spéci izo italomat, és valamit a gyomromba rakni. Ma reggel ez csak 1 banán és két cerbonaszelet volt, mert nem éreztem igazán éhesnek magamat, vmi könnyűt azért mégis kellett ennem.
Szokás szerint a helyszínen a feltámadó izgulás miatt még 3x villámlátogatást kellett tennem a WC-n :-/ Az utolsó alkalom 5 perccel a start előtt volt, a férjem már nem is akart elengedni, és én is aggódtam egy kicsit, hogy le fogom késni a startot =:-o
De nem késtem le :o) A hangulat remek volt, mint mindig, bár sokkal családiasabb, mint egy budapesti BSI rendezvény. Ismét jó érzéssel töltött el, hogy 2 év futómúltammal itt állhatok az őrült ultrafutók között, és azt érezhetem, hogy én is képes leszek teljesíteni a távot.
Mivel terep volt, és még sosem futottam terepen ilyen hosszút, nem voltak önmagammal szemben különösebb időelvárások. 5-6 óra között szerettem volna teljesíteni az 52 km-t, amire a szervezők 7 órát adtak, és nem szerettem volna utolsóként bedöcögni, és azt is szerettem volna, hogy fussa még egy szép sprintre, mosolyra, hogy ne meghalva vánszorogjak be a célkapun, és ez sikerült is, de még ne szaladjunk annyira előre :)
Szóval elstartoltunk, és az első 4 körön magam is meglepődtem, hogy annak ellenére, hogy terepen futottunk, 6 perc/km-en belül futottam. Az első 4 körben nem is frissítettem a frissítő pontokom, mert éhes még nem voltam, izo pedig volt nálam.
Aztán a 4. körtől kezdtem lassulni. Talán azért is, mert ekkor startoltatták el a félmaratonistákat, és a 15 és 7 km-eseket, akik hihetetlen tempóval húztak el mellettünk, és azt hiszem, ez engem nem felpörget, hanem nagyon negatívan hat rám lelkileg. Érzem, hogy már túl fáradt vagyok, túl egy félmaratonon, hogy a friss futókkal felvegyem a tempót, és ahogy maguk mögött hagynak, még inkább kiszívja belőlem az erőt. Úgyhogy a második 4 kör már nehezebb volt. Ráadásul futni is nehezebb volt. Amíg csak az ultrafutók voltak a pályán, szépen széthúzódtunk, és futhattam az optimális íven, a legegyenletesebb felületeken. Most, hogy ránk szabadítottak még több száz futót, és nem akartam őket feltartani, nekem kellett az egyenetlenebb, nehezebb felületekre lehúzódnom, hogy ők elhúzhassanak mellettem. Úgyhogy ez nem volt jó Az egyikőjük a barátnőjével futott el mellettem, és a könyökével jól karba vágott, hogy percekig sajgott, mert nem volt annyi figyelmesség benne, hogy libasorba rendeződjenek a barátnőjével, és nem tudtam eléggé lehúzódni a keskeny erdei ösvényen, hogy ne üssön meg Ráadásul még túrázokat is elindítottak, ők szembe jöttek, és ők is megnehezítették a futást, volt, hogy nekem kellett oldalt váltanom, ezzel plusz energiát veszítenem, mert a túrázó nem vette észre, hogy egy egyéni ultrafutó jön szembe, aki már meglehetősen fáradt, és illene neki segíteni egy kis lehúzódással. Azért a többségük figyelmes volt, és miután a férjem rájuk pirított, hogy hahó, lehetne ám szurkolni itt a fantasztikus egyéni ultráknak, onnantól lelkesen tapsoltak és hajráztak, én csak utólag tudtam meg, hogy ezt is a férjemnek köszönhettük Egyébként a verseny után, csak úgy, mint Csömörön tavaly, megint egy csomó futó odament a férjemhez, és megköszönte neki a szurkolást. A férjemnek konkrétan megfájdult a válla, mert végigtapsolta és hajrázta a majd’ 6 órás futást, mind a több száz futónak szurkolt. Volt, akit biztatott, volt, akinek elvette és kiteregette a vizes izzadt felsőruházatát, szóval nagyon sokat segített :) Nagyon büszke vagyok rá!!
Vissza a futáshoz: a 4. körtől, hogy legyen erőm a befejezéshez, már minden körben kimentem mindkét frissítő ponthoz, amit felállítottak a 6.xx km-es körön, és ettem 1-1 banánt, paradicsomot, szőlőcukrot, ittam vizet, sőt 2x, amikor nagyon rám tört a mardosó éhség, korpás kekszet is magamba tömtem. Nehéz futás közben enni, mert nem esik igazán jól, és viszi az időt, de kell, mert máskülönben nem lehet megcsinálni ilyen távokat.
A 4. 6. és 7. körökben 1-1 koffein tablettát is bekaptam, én úgy érzem, segít a túlélésben.
A 4. körtől azzal biztattam magam, hogy már csak a fele van hátra És nagyon koncentráltam, nehogy az egyre zavarosabb agyam összekavarja, hogy hányadik körnél járok. 8 kört kellett futnom, és csak azután léphettem ki a körből, és célozhattam meg a befutót, de a köröket minden résztvevőnek magának kellett számolni és számon tartani. Elég ciki lett volna, ha elszámolja magát az ember, befut az 1.8 km-es befutószakaszon, majd a célból visszaküldik még egy körre :-/
Az 5. körnél közelítettem meg a retteget falat. Éreztem is már 28 km-nél. A férjem kérdezte minden körben, hogy vagyok, és mondtam neki, hogy hullámvölgy. Nem mélypontot mondtam, és jól is tettem, mert a mélypont még csak ezután következett. A 6. körben túljutottam a falon, kicsit megint jobban ment a futás, közben ismét csak az 52 km-esek maradtak a pályán, a mezőny olyannyira széthúzódott, hogy konkrétan nem láttam senkit se előttem, se mögöttem, teljesen egyedül futottam az erdőben. Ez megint nem volt olyan jó, mert ha nem látsz senkit magad előtt, akinek a sebességét felvehetnéd, akit megpróbálsz nem kiengedni a látóteredből, akkor sokkal nehezebb nem lelassulni.
Szóval lassultam, és kicsit elbizonytalanodtam, hogy képes leszek-e lefutni az utolsó kört. Nem éreztem elég erőt magamban hozzá. Pedig biztatgattam magam: már csak 2 kör! Már csak 14 km! (francba, az még nagyon sok…)
A 7. körben aztán jött a mélypont. Teljesen egyedül futottam, kiértem egy napos részre, ahol tűzött a nap, és még emelkedett is, és a talaj is eléggé fel volt már száradva, a sok futó felszántotta, felpuhította, süllyedt bele az ember. Rettenetesen fáradtnak éreztem magam, és úgy éreztem, kevés a levegő, vagy a szívem gyengélkedik. Meg kellett állnom, és 1-2 percig csak hatalmas levegőket vettem, fújtattam, szuszogtam, mint egy gőzmozdony. Itt először sétáltam bele egy kicsit. Sokan sétáltak, én nem szeretek sétálni. Futó verseny van, fussunk :) Úgyhogy nem voltam túl büszke magamra, hogy én is csak belesétáltam végül, de az egész csak pár másodperc volt, gyorsan meggyőztem magam, hogy futni kell, az jobb lesz, mert sétálhatok itt a végtelenségig, sőt be is feküdhetnék egy bokor alá megpihenni, de arra nem lennék utólag túl büszke.
A férjemmel a 7. körben találkoztam utoljára. Nem mert benn maradni a 8. körben, mert ha van erőm meghúzni a végét, nem volt benne biztos, hogy kiérne a célkapuhoz levideózni a befutót
A 8. körben tehát totálisan egyedül maradtam az erdőben, már a férjem sem volt ott. Reméltem, hogy nem én vagyok az utolsó De a férjem utána mondta, hogy nem, még egy csomóan jöttek utánam :) Eléggé fájt már mindenem, és rettenetesen fáradt voltam, a lehető legenergiatakarékosabb futása váltottam. Mégis ez a 8. kör már nem volt olyan nehéz, mint a 7. Hajtott a vágy, hogy mindjárt beérek, és ott vár a férjem, és elmondhatom, hogy megcsináltam!! :)
Két ponton helyeztek el a körben chip szőnyegeket a szervezők. A chipet a cipőre kellett erősíteni a cipőfűzőkkel. A befutóhoz közelebbi szőnyegeknél volt egy ősz hajú férfi, aki nagyon cukin szurkolt, azt éreztem, mintha személy szerint számon tartana (pedig szerintem mindenkivel így tett :), még a köreim számát is tudta. Ő terelt ki a körből a befutóhoz. Ezúton is üzenem neki, hogy jó, hogy ott volt, és köszönöm, rengeteg erőt adott a futáshoz, szerintem a többi futó nevében is mondhatom ezt :) És köszönöm a chip szőnyeg utáni kanyarban a saját távjukra váró futótársaim szurkolását, szinte szárnyakat adott, erőt az új körhöz :) És szuper volt a szervezők részéről, hogy a lehetőségekhez képest és az eső ellenére is egész jól sikerült futhatóvá tenni a pályát, amely így sokkal jobban futható volt, mint pl. a Fóti Futi. Az is szuper ötlet volt, hogy az összes balesetveszélyes kiálló gyökeret és követ narancssárga spay-vel megjelölték a pályán. Mivel volt belőlük bőven, így jól lehetett tudni, hogy merre kell futni, csak követni kellett a méterenkénti narancs színezést :) Viszont, üzenem azt is, hogy a befutó már nem volt ennyire egyértelmű :( Voltak szuper CÉL feliratú táblácskák, több is, de ezek egy idő után elmaradtak, és kevés volt a narancssárga felfestés. 2x is kétségbe estem, mivel nem futott előttem senki, akit követhettem volna, viszont hallottam, hogy jönnek utánam, és 1. nem akartam, hogy elvigyem őt is a rossz irányba 2. nem akartam már, hogy bárki is megelőzzön már ilyen közel a célhoz ;)
Szerencsére nem tévedtem el, és amikor már biztos voltam benne, hogy jó az irány, kinn vagyok a betonúton, és a cél itt van előttem pár száz méterre, továbbá hallottam, hogy egy nő jön mögöttem, akinek nem akartam átengedni a pozíciómat ;) sprintelni kezdtem :) A befutónál sikerült 4:43 perc/km-re felpörgetnem magam. Ez igazán szép befutó volt 52 km terep után. És nem voltam összezuhanva, tudtam mosolyogni :) A férjem várt a célnál, átölelt, mondtam neki, el ne engedjen, mert lehet, hogy összeesnék. Megittam fél liter vizet, aztán sorba álltunk a gulyásleveshez, az ultráknak ingyen adták :) megfeleztük a férjemmel. Aztán a palacsinta jegyünket is beváltottuk, és azt is megfeleztük a férjemmel :) Amikor a leves landolt a gyomromban, megérkezett az endorfin bomba is. Végtelenül boldognak éreztem magam, majdnem el sírtam magam, ezt már bizonyára a fáradtság miatt is. Mikor a palacsinta megérkezett, ezzel a mennyei boldogsággal fogyasztottam el, sőt, vettem még kettőt, és be is faltam :) Nem emlékszem rá, hogy ilyen boldogsággal ettem volna valaha életemben :)
Nem vártuk meg az eredmény hirdetést. Bár a neten azt írták, hogy a Szufla azért is jó, mert nagyon sok kategóriában osztanak díjakat, de az 5 óra 50 perc nem annyira csúcs idő, hogy esélyes lettem volna dobogóra.
Hát, azért nehezen mozgok, biztos holnap is izgalmas lesz a kertészkedés =:-o És éget a belső láz. A vacsorától megint begörcsölt a szájpadlásom és az állkapcsom a köles kása + pöri + ubisali kombótól. Szerencsére a chia puding helyretette gasp hangulatjel:o)
Hát, ez is megvolt! Elégedett vagyok az eredménnyel :) Egy start előtti tömegfotót, egy start (kék pólóban futok, fehér simlis sapiban, a túloldalon) és egy befutó videót, egy leves és egy palacsinta evés fotót, és egy érmével a befutó kapuban fotót tudok veletek megosztani :) Éva"



Kövess minket a Facebook-on!